“Úgy szeretjük ahogy eddig, ez semmit sem változtat”

BloggerKépző kihívás – Életem egyik legbüszkébb pillanata

Nagyon nehéz volt egy konkrét pillanatot választanom, amikor a legbüszkébb voltam. Nyilván anyaként a legbüszkébb akkor voltam magamra, amikor a gyerekeim megszülettek. Aztán az első lépésekre, az első szavakra, az első mondatokra, az ölelésekre, a puszikra.  Az első napra az oviban, Egyeskének már az első napra a suliban. Minden apró fejlődésükre nagyon büszke vagyok.

2,5 évvel ezelőtt zokogva mentem be a pedagógiai szakszolgálathoz, hogy a fiammal valami nincs rendben, de senki nem hiszi el nekem és nem akar csinálni semmit. Nem akarnak segíteni neki. Egyáltalán nem beszélt, még baba nyelven sem csak nyökögött és mutogatott. Ha nem jöttem rá, hogy mit szeretne rettenetes dührohamai voltak. Egyáltalán nem tartotta a szemkontaktust, nem viselte el az érintést. Nem adhattam jó éjt puszit, nem ölelhettem meg. Ha előbb a sapkát vettem le róla nem a kabátot, akkor addig üvöltött amíg nem öltöztettem vissza és nem vetkőztettem le rendes sorrendben. Soha nem játszott semmivel. Mindent csak sorba rakott. Az autókat, a kockákat, a cipőket, a plüssöket. Mindent mindig ugyanabban a sorrendben. Ha valamelyik autó hiányzott a sorból addig sírt amíg nem találtam meg valahol a lakásban.

Nagyon kedvesek voltak a kiborulásom ellenére is. Persze Hármaska pár hónappal előtte született, szóval szeretem az összezuhanásom a hormonokra fogni. Megbeszéltünk egy időpontot amikor nyugodtan be tudok menni beszélgetni még a gyerek nélkül. Átvettük a terhességem, a szülésem, milyen komplikációk voltak (párszor leesett a szívhang, mint később kiderült azért, mert a karja alá szorult a köldökzsinór), a gyerek fejlődési fázisait. Sok mindenre akkor döbbentem rá, hogy nem csinálja amikor a kérdés felmerült. Nem játszott például soha semmilyen szerepjátékot. Azt hittem érti amit mondok neki, de később kiderült, hogy csak megtanulta ha valamit hall arra mi lesz a reakció.

Aztán egy szuper fejlesztő gyógypedagógushoz kerültünk, aki rengeteget segített. Az elején csak hármasban jártunk fejlesztésre. Megtanultuk a PECS (képcserés kommunikáció) technikáját és először így beszélgettünk. Pár havonta találkoztunk csak kettesben, amikor az én lelkemmel törődött és ez nagyon jól esett. Kipanaszkodhattam magam úgy, hogy közben nem kellett attól félnem, hogy azt gondolja rossz anya vagyok, mert nem mindig bírom. Emlékszem amikor egy ilyen beszélgetés alkalmával először szóba került az autizmus. Nem voltam képes utána haza menni. Elmentem bevásárolni és az Interspar közepén hívtam fel végül az anyukámat. Szegény alig értette, hogy mit mondok annyira sírtam. És azt se fogom elfelejteni, hogy mit mondott akkor. “Nincsen semmi baj, meg fogod oldani. Úgy szeretjük ahogy eddig, ez semmit sem változtat”.

Igaza volt. Végig küzdöttünk minden fejlesztést. Végig próbáltunk minden alternatív módszert. És egyszer csak megszólalt. Aztán mondatokat mondott. Beleült az ölembe. És amikor 4 évesen azt mondta, hogy “anya sok puszit kérek” a fürdőbe elbújva zokogtam. Ma már egyre érthetőbben beszél, az oviban vannak barátai, akiket ismer megérinthetik. Egyre kevésbé ragaszkodik az állandósághoz. Vannak nehezebb napok, vagy nehezebb napszakok, de ha arra gondolok honnan indultunk ez már semmiségnek tűnik.

Szóval életem eddigi legbüszkébb pillanata, amikor az 5 éves védőnői státuszon az a mondat került a fiam papírjára, hogy KORÁNAK MEGFELELŐ ÉRETTSÉGŰ. Büszke vagyok rá, büszke vagyok magunkra.

TriplAnya

Ha hasznosnak tartod a bejegyzést kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket találhatsz Triplanya Világa facebook oldalamon, amik szerintem érdekesek lehetnek. Illetve kövesd instagramon főállású anyaságom mindennapjait #triplanya