Hogyan lehet ennyi időre időt szakítani? Ki mondja meg hogyan alakuljanak az arányok? És ha valamire nem marad idő, akkor mi van? Szégyelljük maginkat?
Naná, hogy nem.
Esélytelen, hogy mindig mindenre ugyanúgy maradjon időnk. Ahogy az sem valószínű, hogy ez egyáltalán szükséges.
Amit második gyermekünk születésével elég hamar megtanultam, hogy nincs tökéletes. Nincs tökéletes időgazdálkodás, nincs tökéletes tervezés és legfőképp nem lehetne ez az elvárás magunkkal szemben. Folyamatosan újratervezünk, van még legalább kettő tartalék tervünk és akárhova megyünk, nagyon-nagyon időben kell elindulni.
Íme ahogy ez nálunk alakul.
Legkevesebb az énidő. Mivel Hármaska még itthon van velem, így általában az énidőm kimerül abban, hogy amíg alszik olvasok, alkotok valamit, extrém esetben még alszom is egy kicsit. Illetve este amíg apa játszik a gyerekekkel jöhet egy fincsi zuhany és hajmosás (régen órákat feküdtem a kádban, valahogy már ha lenne is időm akkor se tudnám megtenni, untat 😆).
A következő a “kettesbenidő”.
Miután Egyeske megszületett valahogy mi is elkezdtünk egyre kevesebbet foglalkozni egymással, ami persze sokat rontott a kapcsolatunkon. Meg kellett tanulnunk újra “randizni” és nem apát/anyát látni a másikban. Szerencsére ezen viszonylag hamar túl jutottunk és ma már kialakult egy rendszer is az életünkben. Minden hónapban egy estét ott alszanak a gyerekek a szüleimnél. Ilyenkor igyekszünk tartalmasan tölteni az időt. Általában egy mozi, vacsora szokott beleférni, illetve ápoljuk a kapcsolatot a barátainkkal is. Na persze elmaradhatatlan egy kis takarítás és játék szanálás, merr jóval egyszerűbben megy ez gyerekek nélkül. Most néztük meg az Amerika kapitányt. Iszonyat nagy Marvel rajongók vagyunk, így általában egy új részre időzítjük a mamáéknál alvást.
Ezért magammal nagyon sokat vívódtam, mert sokáig (és néha még most is) úgy éreztem “nincs jogom” lepasszolni a gyerek(ek)et, mert nem akarok gondot okozni ezzel, hiába mondják a nagyszülők, hogy nekik ez mennyire jó és imádják ha ott vannak náluk.
Lelkiismeret furdalásom volt, hogy vágyom egy kis szünetre. Ma már tudom, hogy ez mekkora butaság volt, mégis amikor megkérdezem a szüleim, hogy tudnának-e délután pár órát besegíteni és ők azt mondják, hogy igen, még vagy ezerszer visszakérdezem, hogy biztos nem baj-e. Persze sose baj, bár nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha baj lenne akkor se mondanák meg.
Általában alig várom, hogy végre kipakoljuk a kis táskáik és elköszönjünk egymástól, aztán persze másnap már tűkön ülök, hogy menjünk értük annyira hiányoznak ❤️ De azt gondolom, hogy ez így van jól és így normális.
Nálatok ez hogyan működik? Szerencsések vagytok és van segítségetek? Ha nincs hogy viselitek?
Ha hasznosnak tartod a bejegyzést kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket találhatsz Triplanya Világa facebook oldalamon, amik szerintem érdekesek lehetnek. Illetve kövesd instagramon főállású anyaságom mindennapjait #triplanya