Próbálj pozitív maradni, akkor is ha nehéz!

Terjeng a Facebook-on mostanában egy motivációs szöveg, ami nekem nagyon tetszik. Persze az ilyenek hitelességén én mindig el szoktam gondolkodni, mert ugye valaki egyszer kitette és azt más átvitte a saját oldalára, lehet az is, hogy egy külföldi oldalról fordította. Ám az üzenet sokszor mégis megérint. 

Azt szeretném ha olyanok is olvasnák akiknek tényleg szükségük van rá. Viszont sajnos ez is olyan, mint az ovis szülői értekezletek…az sosincs ott, aki miatt egy probléma meg van említve. Mert a pozitív fegyelmezés nem azt jelenti, hogy mindent engedjünk a gyereknek,nem attól leszünk támogató szülők, ha nem állítunk fel szabályokat.

“Amikor a törzsből valaki rosszat tesz a törzs egy másik tagjával, vagy fájdalmat okoz neki, akkor az illetőt kiállítják a falu közepére, és az egész törzs köré gyűlik.
De ahelyett, hogy valami nyilvános büntetésben részesítenék, két napig folyamatosan sorolják neki mindazokat a jó dolgokat, amiket valaha is tett. Hogy miért?

Mert a törzs hisz abban, hogy minden egyes ember jónak születik, és szeretetre, békére és boldogságra vágyik. Csak néha, a mindezekre való törekvés közben hibákat vétünk. És mivel a rossz cselekedeteket segélykiáltásként értelmezik, a törzs összegyűlik a társukért, és segítenek neki újra megtalálni önmagát, a jó természetét.
Emlékeztetik őt arra, hogy ki is valójában. És erre néha mindenkinek szüksége van!”

Mit tanulhatunk ebből a történetből anyaként?

Ma fejlesztésen voltam Ketteskével. Ő nem csak abban különbözik a testvéreitől, hogy egyedüli fiú, hanem abban is, hogy speciális fejlődésű. Már egy éve járunk a pedagógiai szakszolgálatba, hetente egy alkalommal.

Hát a mai nagyon nehézre sikeredett. Az Ő életében nagyon nagy hangsúlyt kell fektetni az állandóságra és, hogy mindig minden úgy történjen ahogy szokott.

Ma megpróbáltunk egy új feladatot beilleszteni a megszokottak közé. Ez van amikor minden probléma nélkül sikerül, de most vagy a front/hold állás/szélfújás/2 perc késés miatt, de az is lehet, hogy köze van egy bodobácshoz akit én a szívtelen anya nem engedtem behozni az épületbe.

Negyed óra unszolás, sírás, orr fújas után se volt hajlandó végig mászni a szőnyegen, úgy hogy közben egy kicsi babzsák van a hátán, annak ellenére, hogy az előző feladatokat gondnélkül teljesítette. Én felvettem, igyekeztem meggyőzni, hogy csak egyszer csinálja végig és utána kérhet ő eszközt amit csak szeretne, de nem működött semmi.

És elkövettem azt a hibát, hogy nem vettem észre a pontot amikor már tényleg engednem kell. Szerencsére ritkán érjük ezt el, mert vagy megcsinálja amit kérek, vagy találunk egy kompromisszumot. Igyekszem támogatni, pozitív lenni akkor is amikor nehéz, hogy tudja rám mindig számíthat és szeretem.

Viszont ebben a helyzetben eljutottunk arra a pontra ahonnan már nem volt visszaút. Onnantól kezdve már semmi se volt jó. Sírás, kiabálás, eszköz kérés amit alig lehetett megérteni, mert még nem régóta beszél, de ha ilyen hangulatban van még kevésbé érthető amit mond. 

És akkor elhagyta a fejlesztő száját az a mondat, amit elég sűrűn hallok mástól, de sose érzem igaznak. “Hihetetlen, hogy milyen türelmes vagy” 

Pedig nem. Vagy legalábbis nem mindig.

De abban a pillanatban csak azt láttam, hogy a fiam iszonyat frusztrált, és tudtam, hogy ez a dühöngés nem nekem szól. Nem azért csinálja, mert engem akar bántani, csak egyszerűen eljutottunk arra a pontra, hogy már semmi se volt jó. És akkor hátra léptem kettőt és hagytam. Hagytam, hogy dühöngjön. Hagytam, hogy a maga nyelvén elkiabálja nekem amit akar, bár én csak annyit értettem a percekig tartó monológból, hogy “tudod Anya?”.

És miután végzett mintha elvágták volna. Igaz, hogy a mászást nem csinálta meg, de minden mást amit kértünk igen. Innentől a maradék negyed óra már zökkenőmentesen telt. Így végül valamennyire mégis sikerült a pozitív fegyelmezés útját járni, de senki sem tökéletes és ez nem is baj.

Miért jutott eszembe az említett facebook-os történet?

Mert ahogy a törzs nem bántotta, hanem támogatta azt a tagját, aki rosszat tett a másikkal,  ugyanígy azért sem kéne bántani, ha dühös, ha nem akarja azt csinálni, amit mi akarunk, ha az egész napos “ovis jó levés” után már elfáradt és nem akar megfelelni legyen erőnk engedni. Engedni, hogy kiadja magából, ha ez segít. Mindig azt tanácsolják, hogy öleljük át a dühöngő gyereket, de vannak helyzetek amikor muszáj hátra lépni és hagyni. Ha pedig megnyugodott az élet megy tovább. 

És amit nem jól csináltam…megszidtam és az apjának is egyből elmeséltem, ahogy beültünk a kocsiba hogy mennyire kezelhetetlen volt és nem csinálta a mászást. Az pedig valahogy kimaradt amit jól csinált. Vagyis 60 percből kb 45-ig jó volt. Azt kellett volna elmesélnem, nem pedig egyből azt a 15-öt amikor kiadta magából az érzelmeit. Nagyon remélem, hogy ez az emlék sokáig megmarad és a következő alkalommal,már tudom máshogy csinálni.

Ha hasznosnak tartod a bejegyzést kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket találhatsz Triplanya Világa facebook oldalamon, amik szerintem érdekesek lehetnek. Illetve kövesd instagramon főállású anyaságom mindennapjait #triplanya